Már fél hatkor a zuhanyzóban voltam. Istenem, ilyen állapotban ha készen leszek fél nyolcig, le a kalappal, gondoltam.
A köntösömben, és törölköző turbánnal a fejemen mentem le az előszobába. Ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Lehalkítottam, majd egy zenecsatornára nyomtam. Bent a konyhában pont hallottam a zenét.
Nekikezdtem a mosogatásnak. Tegnap mikor hazaértem, már dőltem is az ágyba, és aludtam mostanáig, mégis mindjárt elájulok.
Miközben öblítettem a tányérokat, hallottam ahogy nyílik, majd csukódik egy ajtó. Lekapcsoltam a tévét, majd a kezemet törölve egy ronggyal mentem a hang irányába.
- Jézus Monica! - ugrott egyet Bessie mikor meglátott.
- Mit keresel te itt ilyen korán? - kérdeztem vissza menve a konyhába. Leült a pult túloldalára és a fejét támasztotta. A szemei karikásak és véreresek voltak. - Mitől vagy ilyen búval baszott? - rátámaszkodtam a pultra, és az arcát fürkésztem.
- Áh...
- Na!
- Tudod ki az a Marie Kollins? - alig hallottam amit mond, olyan halkan beszélt.
- Igen? - sürgettem.
- Szóval az van, hogy....á nincs semmi! - csattant föl, majd durcásan a kanapéhoz ment, és összefont karokkal levágta magát. Utána mentem, és leültem mellé.
- Elmondod? - kérdeztem.
- Már elmondtam - nézett ki az ablakon.
- Nem, nem mondtad.
- Dehogynem! - nézett rám, a szeme könnyes volt. - Az előbb mondtam! Hogy nincs semmi!
- Halkabban, a többiek alszanak - szóltam rá. - Szóval az bánt, hogy nincs semmi? Aha. Beszéltetek már?
- Nem.
- Akkor meg mit vársz? Istenem Bess de idióta vagy! - fogtam a fejem.
- Most mi van? - tárta szét a karjait. - Egyszerűen nem merem leszólítani! Pedig az isten szerelmére, látom, hogy ő is...izé úgy néz rám.
- Hát akkor meg? Ne legyél olyan szerencsétlen mint amikről írnak! Merjél már vele beszélni! Ha úgy néz rád, valószínű hogy nem fog elküldeni - rátettem a kezem a vállára. Megszorítottam, majd felálltam, és a fürdőbe mentem.
- Monica! - kiáltott utánam Bessie.
- Nincs Monica! - szóltam vissza, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Bedugtam a hajszárítót, és elkezdtem fújni vele a hajam.
*
- Köszönöm Amy, megoldottam volna! - mosolyogtam a bébiszitterre, aki két nagy szatyorral érkezett, hogy feltölthesse velük a szekrényeinket. Már teljesen kész voltam.
Apu ma korábban indult dolgozni, így nekem kell a többieket elvinnem a suliba. Olyan menő leszek majd, hogy kocsival megyek az egyetemre. Remélem meg volt az irónia, haha.
- Szállj már ki seggfej! - fordult hátra Travis Adamhez, aki a fülében ordító zene miatt, valószínű nem hallott. Jessie kirántotta a fülhallgatót, és meglökte a bátyját.
- Mi van?
- Indulj már meg! - fordultam én is hátra idegesen. Amúgy is késésben voltunk, és akkor még itt parádézik.
- Jól van, nyugi - emelte fel a kezeit védekezésképp, és körbe nézett rajtunk. - Meg ne egyetek!
- Szia Adam! - sürgette Travis.
- Szasztok, parasztok! - szállt ki röhögve, majd úgy becsapta az ajtót, hogy a kocsi beleremegett. Odament a barátaihoz, én meg dudáltam mikor elmentem mellettünk, hogy szegény égjen egy kicsit.
Elvittem Besst, Jesst és Thomast az általánosba, három utcával arrébb, majd mentem még kettőt, kiraktam Travist, aztán gurultam is a másik irányba, mert az én sulim a város másik féltekén helyezkedik el.
- Kurva élet - motyogtam, mikor már másodszor álltam meg egy piros lámpánál. Idegesen kopogtattam a kormányon, és lestem a lámpát gyilkos szemekkel, de csak nem akart átváltani. Hét percem van beérni, és az egyetem negyed órára van innen. Sóhajtottam egyet, s elindultam, mikor zöld volt.
Most kezdődik az első órám. Ha már úgysem érek oda, gondoltam, akkor már beülök valahova reggelizni. A művészettörténetet akkor kihagyom.
Lehajtottam az út szélére a kávézóval szemben, nem messze az iskolától. Ahogy beléptem a hangulatos kis helyiségbe, az ajtó feletti csengő csilingelt, jelezve, hogy vendég érkezett. Kihalásztam a táskámból a pénztárcámat, és a pulthoz mentem. Végignéztem a kínálaton, minden egyes süti ízét elképzeltem, majd felnéztem, és az italokra vetettem pár pillantást.
- Jó reggelt! - jött ki egy ajtó mögül az eladó. Két fejjel lehettem nála magasabb, álli érő sötétszőke haja, meleg barna szemei, és barátságos mosolya volt. Első látásra szimpatikus egy nő.
- Jó reggelt! - mosolyogtam én is. Leadtam a rendelést, és leültem egy asztalhoz. Rajtam kívül csupán egy pár tartózkodott a kávézóban, így elég csendes volt minden, ha a rádió halk hangját nem számítjuk.
Pár perc múlva meg is érkezett a kávém és mellé a sütim, amit jó étvággyal fogyasztottam el. Nagyon finom volt.
A kávém utolsó részét kortyolgattam, amikor az ablak mellett, ahol ültem, elhaladt egy szőke hajú lány. Szinte futva ment, de pár lépés után visszafordult, és mosolyogva nézett rám. Bejött a boltba, és leült velem szemben.
- Szia Mona! - mosolygott mint a tejbetök.
- Jó reggelt Becky! Mi szél hozott erre?
- Siettem Művészettörténetre. De gondolom már nem érek oda - nézett rá az órájára. Kérdőn nézem rá. Már vagy fél órája becsengettek. Megvontam a vállam, és rámosolyogtam.
Rebecával tegnap ismerkedtem, és ha mondhatom, akkor barátkoztam össze. Nagyon jó fej lány, élvezet vele beszélgetni, és bár nem a legokosabb rétegből való, azért szeretni való. Vagy pont azért, nem is tudom.
Kértünk neki is egy kávét, és egy újabb sütemény társaságában elbeszélgettünk mindenféléről, mikor az órámra néztem.
-Gyere Beck, idő van.
Fizettünk, majd beültünk az autóba, és elindultunk az egyetemre.
Kicsit sokkolva jöttem ki a teremből, ahol gyakorlati órám volt. A tanár enyhén szólva idegbeteg. Konkrétan végigordította az órát, szidta az emberiséget, és a kocsiját, mert defektet kapott itt a parkolóban. Örülök, hogy túléltem, de annak már nem igazán, hogy pénteken megint evvel kezdem a napot.
Ahogy leértem az aulába, vagy négy srác kérdezett meg arról, hogy nem láttam-e Theresa Rosst. Nem ismerem, így csak vállat vontam mindnél, de azért kíváncsi vagyok, vajon ki lehet ez az arc. Biztos valami közkedvelt alak, ha már ennyien kérdezgettek felőle.
A büféhez érve Találkoztam Dannel. Tegnap elég sokat beszélgettünk, nagyon jó arc, azt óráim után hazakísért, és végigröhögtük az utat, plusz a számomat is elkérte, szóval ha úgy vesszük már van két barátom itt.
- Mizu Nica? - fordult felém mosolyogva.
- Nem tudod ki ez a Theresa Ross? Mindenki felőle kérdezget.
- Tényleg? Istenem hová süllyedünk - mondta szem forgatva. Ő került sorra, de maga elé engedett, így kértem egy sajtos perecet, meg egy kólát.
- No mert? - fizettem, és félreállatam.
- Theresa Ross, kérlek szépen a művész egyetem leggazdagabb, legdögösebb - kezével idézőjelet mutatott -, és legnépszerűbb lánya - fizetett, és elindultunk ki az udvarra. - Különleges jelenség, nagy melleivel, és formás seggével a legtöbb fiúnak felállásra kényszeríti a farkát, és most, hogy szakított a barátjával, a srácok többsége megpróbálja megszerezni, ha csak egy éjszakára is - leültünk egy fa alá, én pedig elkezdtem enni a perecem.
- És te hogy hogy nem mész lesni a popóját? - kérdeztem teli szájjal.
- Mert én már voltam vele - ivott bele az üdítőjébe. Félrenyeltem a perecet, amitől kisebb köhögőrohamot kaptam. Daniel megveregette a hátam, de még akkor is fuldokoltam, mikor már sikerült lenyelnem azt a nem kis darab ételt.
Jézusom, el sem tudom képzelni, hogy Dan bárkivel is lett volna együtt. Mondjuk hülye vagyok, huszonhárom éves. Csak mindig magamból indulok ki.
- És - köhögtem még párat, majd megtöröltem a szemem, amitől elkenődött a szemfestékem, így köhögve a telefonom képernyőjén nézve magamat, letöröltem a sminket, meg a könnyeket magamról -, megviselt? Mármint a szakítás vele.
- Nem igazán. Egy kicsit azért fájt, de nem tudtam annyira belemelegedni a kapcsolatba. Az eddigi barátnőimnél egyiknél sem éreztem azt a valamit, amit éreznem kellett volna.
- Mit kellett volna?
- Hagyjuk - sóhajtott mosolyogva, és hanyatt dőlt, és lerántott maga mellé. Pár percig csak néztük az eget, talán romantikus is lehettett volna, ha nem töröm meg a csendet.
- Asszem' kiborult a kólám.
Felröhögött, felállt, leporolta magát, én meg nyújtottam a kezem, hogy felsegítsen, de már elindult be az épületbe.
- Haló? - kérdeztem a fülemhez emelve a telefont.
- Szia Mona, Amy vagyok. Akadt egy kis gond - mondta, és hallottam a kiabálást a háttérben.
- Hallgatlak.
- George nem akar elaludni. Mindent próbáltam már, meséltem neki, ringattam, énekeltem, de egyszerűen nem akar nyugton maradni. Lerántotta a lámpát is. Nem tudom már mit csináljak Mona, kérlek segíts! - kétségbeesett volt a hangja, viszont nekem mennem kellett.
- Sajnálom Amy, de órám lesz. Vidd el fürdeni jó meleg vízbe, jó sokáig, attól talán kicsit nyugodtabb lesz - és letettem. Annyira éreztem, hogy George-dzsal még bajok lesznek, de annyira. De most nem figyelhetek rá, ez az utolsó előadás, és megyek haza. Egy másfél órát már csak kibír egyedül.
2013. október 16.
2013. szeptember 9.
1. rész
Minden kezdet nehéz.
Már nem tudom hogy ezt ki mondta, de nagyon bölcs lehetett.
A mai az első napom a főiskolán. Megmondom őszintén, félek. Félek attól, hogy esetleg nem fogok tudni beilleszkedni, hogy lenéznek majd, vagy hogy pont engem talál meg az évfolyam ribanca. Mert bár középsuliban sok barátom volt, azért voltak akik kigúnyoltak, mert nem telik divatos ruhákra, vagy a legújabb telefonra.
És ha ez be is fog következni(márpedig nagyon valószínű), akkor figyelmen kívül kell hagynom. Ami bár nehéz, de nem lehetetlen. Egész nyáron edzettem fizikailag is, és lelkileg is, hogy mindent el tudjak viselni. És van egy olyan előérzetem, hogy jól tettem.
Az érzés csak fokozódott bennem, amikor reggel a tükör előtt kémleltem magam. Sötét csőfarmer, szürke póló, farmer dzseki, és egy színes hosszú kendő a nyakamba. Anyu szerint nagyon csinos lettem így, de nekem ez valamiért nem volt elég. Éreztem magamon azt az átlagalattiságot, azt, hogy nagyon valószínű utánam nem fordulnának meg, maximum csak azért, hogy egy két szánakozó pillantással megajándékozzanak, a látható kedvtelenségem miatt. Tizenhét voltam, amikor az első szerelmemet éltem át. Ez annyiban teljesedett ki, hogy titokban figyeltem az illetőt, és mindent megtettem, hogy felfigyeljen rám.
Abban az időben csak egy ember figyelt fel rám, Anthony, akit mindenki 'kettyós Tonynak' emlegetett, mivel érezhetően nem volt ki a négy kereke. Kívülről egy vékonyka alacsony átlagos fiúnak néz ki, de szegénynek valamiféle értelmi fogyatékossága volt, ami miatt nem voltak barátai. Kezdtem megsajnálni, és bár mondták, hogy ne, én mégis beszélgetni kezdtem vele. Igazából az egyetlen hibája talán a beszédében, és a mozgásában volt észrevehető, amúgy egy intelligens fiú volt, simán lehettek volna barátai. De nem is ez a lényeg, hanem mivel egyszer beszéltem vele, azután nem lehetett levakarni rólam, és bár a barátaim, és én is finoman megkértük, hogy akadjon le rólam, ő nem ment, így mindenki elkönyvelt minket az iskola kettyós párosának, és mikor a végzős évet elkezdtük, már mindenki avval jött, hogy Tonyt hol hagytam. Mert ugye ő átment másik suliba.
Szempillaspirált, szemceruzát, és szájfényt raktam magamra, majd a hátamra vettem a táskám.
Már késésben voltam, de a bébiszitter aki Kimberlyre és George-ra vigyázni fog, még nem érkezett meg.
Benyitottam anyu szobájába, és lassan odasétáltam hozzá, majd halkan keltegetni kezdtem.
-Mi van már? - kérdezte kómás hangon
-Figyelj anyu - kezdtem. - Amy még nem ért ide, de nekem indulnom kell. Fel kelsz addig, hogy a többiek ne gyújtsák fel a házat? amint Amy megérkezik visszafekhetsz jó?
-Persze kicsim - ásította, majd felült, és a szemét masszírozta. Nyújtózkodott egyet, majd hanyatt visszadőlt. Mintha egy nagy gyereket látnék komolyan.
-George kajáját már kikészítettem, már csak meg kell melegíteni, és tegnap este csináltam Kimberlynek, neked meg Amynek sajtos tésztát. Bent van a hűtőben. George napirendjét kiraktam a hűtőre, Kim meg ebéd után majd elmegy aludni. A többit úgyis tudod, de nekem most sietnem kell - elhadartam amit akartam, majd mentem is volna ki, de az ajtóban visszafordultam. -Ó és anyu. Ne felejtsd el a gyógyszered. Szia!
Már siettem is ki. Még beleraktam a papírokkal telepakolt táskámba a pénztárcám, felkaptam egy almát, és már indultam is el a suliba.
A művészeti nagy kovácsoltvas kapuja előtt megálltam, és vettem egy mély levegőt. Filmbe illő pillanat lett volna, a nem az út közepén állok meg, és nem jön nekem minden második ember ilyen olyan szavakkal. Hát igen. Szép napnak nézünk elébe, gondoltam, majd egy kis gyomorgörccsel küszködve elindultam a tömeggel.
Az iskola és az udvar is hatalmas volt. De sajnos nem sokáig gyönyörködhettem benne, ugyanis mennem kellett a titkárságiba, amit még meg is kell találnom. És mivel ez egy nagy épület, eltelhet egy kis időbe.
A fejemet forgatva néztem körbe kedvesebb embert keresve, aki netán tán a segítségemre lenne. Sok diák volt itt, de megmondom őszintén, hogy ha eddig egy tucatnyi szimpatikus gyereket láttam, akkor sem mertem odamenni hozzá, mert a körülötte lévők elég ellenszenveseknek bizonyultak. Úgyhogy elindultam be az épületbe. Ahogy bementem az ajtón, már volt két folyosó a két oldalamon, és egy nagyobb előttem. Ahogy bal oldalra néztem, a közlekedő végén egy nagy faajtót pillantottam meg, ami felett ki volt írva szép betűkkel a "Könyvtár" szó. Szóval az a könyvtár. Viszont a jobb oldalamon lévő átjárót csak az innen bejövő kis fény világította meg, a többi része sötét volt. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott.
Elindultam egyenesen, közben kérdezgettem a mellettem elhaladó diákokat, de senki sem volt olyan kedves, hogy válaszol is. Na most két lehetőségem van. Vagy megvárom, míg egy normális ember megszán, vagy megkeresem magam a termet. Jóformán annyira tudok tájékozódni, mint egy cápa fára mászni, szóval.........elindultam a nagy aulából fel az egyik lépcsőn. Második óráig csak megtalálom.
Már vagy öt perce keresem azt a rohadt termet, és már kezdek ideges lenni. Visszajöttem az aulába, hátha valaki segít, de még csak megszólalni sem tudtam, már csengettek. Óriási. Ráadásul még az órarendemet sem tudom.
Jó, oké, nincs meg, ha az emberek ilyen jó fejek nem is lesz meg. Nem baj. Majd azt mondom, beteget jelentettem.
Kivettem a táskámból az almám, és kezdtem is volna már enni, mikor valaki kiverte a kezemből. Néztem, ahogy az egyetlen élelemforrásom szépen elgurul. Valaki bele is rúgott. Szegény alma.
- Fasza - motyogtam, majd a támadómra néztem. Ó, micsoda hús. Magas, izmos, sötét haja iszonyathelyes arcába lógott. Bocsánatkérően meresztette rám gyönyörű aranysárga szemeit. Wow. Mint egy vérfarkas.
- Bocsesz! Nesze itt egy másik - mondta, majd kutakodni kezdett a táskájában, aztán mikor megtalálta kiráncigálta, és a kezembe nyomta. Életemben nem láttam még ilyen nyomott almát.
- Izé, kösz. De nem hiszem hogy meg fogom enni - mosolyogtam, és a táskámba raktam. Csak hoztam valami pénzt, majd elmegyek a büfébe. Már ha megtalálom.
Almás fiú már ment is volna tovább, de megállítottam.
- Várj! - készségesen hátrafordult, várakozóan nézett rám. - Meg tudod mondani, hogy hol találom a titkárságot?
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, majd suttogott egy 'ezaz!'-ot, és mosolyogva intett a fejével, hogy kövessem. Nem értettem, de követtem.
- Ha akarod, akkor körbevezetlek az egész suliban. De csak az alma miatt - kacsintott egyet, majd halkabbra vette, mivel ahogy kezdődtek az órák, előadások, az iskolára síri csend telepedett. - Meg talán mert franciával kezdek, de ez mellékes - suttogta. Mosolyogva megforgattam a szemem, és gyorsítottam, hogy utolérjem. Csak tudnám, hogy a fiúk miért lépnek ilyen nagyot.
- Már az első előadást kihagynád? Milyen dolog ez?
- Nyugodj meg, tőlem ezt már elvárják. Tavaly harminckét francián nem voltam. Az a szerencse, hogy az előadás, így nem nagyon érdekelte a tanárt.
- Na micsoda rosszfiúval van dolgom - motyogtam úgy, hogy ő ne hallja. - De hol van a titkárság? - Kérdeztem a hajamba túrva. Észrevehettem volna hogy össze van kötve. Ügyes vagy Monica. Kivettem a hajamból a gumit, és megráztam a fejem. A kezemből fésűt csinálva szántottam végig az ujjaim a tincseimen. Pár szálat ki is téptem sikeresen, de sebaj. Van még.
- Mindjárt.
Felmentünk az első emeletre, a folyosó végén jobbra, majd megint végig egy folyosón, és az utolsó ajtó jobbra. Ki volt írva, hogy 'nevelői szoba'. Na én hülye meg mindenhol azt kerestem hogy 'titkárság' esetleg 'tanári'. Na mindegy.
- Kösz! Na most már mehetsz franciára. Nem olyan rossz az! - mosolyogtam rá. Félrenézett, a száját elhúzta. Látszott, hogy gondolkozik, hogy ússza meg.
- Meg is várhatlak, amíg bent vagy - csillant fel a szeme. Összehúztam a szemöldököm.
- Nem kell megvárni, mert lehet a következő órán is itt bent leszek. Sok papírt kell kitöltenem - ez igaz is volt. Hála apám felbecsülhetetlen eszének, tegnap előtt jöttünk vissza a nyaralásból, így ma kell elintéznem haladéktalanul minden dolgot, ami a beiratkozáshoz kell. Bár megérte, mert a tengerpart ahová mentünk fantasztikus volt. Igaz minden nyáron oda megyünk, mert a nagyszüleinknek van kint egy part menti házuk, amit még úgy nyertek. Nagypapa mikor még nem volt csípőprotézise, és tudott járni bot nélkül, rengeteget játszott poolt. Mivel kitűnően játszott, és mivel a szerencse is mindig vele volt, na meg mert elég sznob emberekkel szokott fogadni, sok mindent nyert már el. Persze ma már nem csinálja, pedig jó kis pénzösszegeket hozott haza akkoriban. Ezért van ilyen szép házunk, amiben mindenkinek van saját szobája. Ha nagypapa nem ilyen tehetséges ebben a játékban, most sehol sem lennénk.
- Annál jobb! Akkor ma az algebráról is lemaradok - mondta derülten, engem kiszakítva a gondolatmenetemből.
- Felvetted az algebrát? - kérdeztem meglepetten. Jó mondjuk azért mert én hülye vagyok matekból, másnak mehet. Még a végén kiderül, hogy egy zsenivel van dolgom. - Tudod mit? Felőlem megvárhatsz - vontam meg a vállam, majd bekopogtam a titkárságiba. Illetve, nevelői szobába.
Az almás fiú igazat mondott, mert mikor kimentem, ott ült - vagy aludt - az egyik székben a fal mellett. Körbenéztem, de a folyosó üres volt, tehát már tartott a második óra. Halkan odasettenkedtem hozzá, és megütögettem a vállát, mire az horkantott egyet, majd átölelte a táskáját, ami az ölében feküdt.
Mondjuk felőlem maradhat itt is, csak nem akarom, hogy büntetésben legyen. Ezért most már erősebbet ütöttem a vállába, de nem mozdult. Elvettem a táskáját, mire kinyitotta a szemét, de vissza is csukta.
- Fiú! - Még a nevét sem tudom..... - Na keljél már fel, vége a sulinak!
- Mi van?
- Gyere mész haza.
- Nem, hagyjál - összehúztam a szemöldököm. Megvontam a vállam, majd leültem a mellette lévő székre. Az ölembe vettem a táskáját, majd a nyelvem hegyét kidugva kutakodni kezdtem benne.
Nem igaz hogy nincs nála órarend. Már vagy öt perce turkáltam a táskában, de gyűrött írólapokon kívül nem igazán találtam mást.
Sóhajtva hátradőltem a székben, és a még alvó almás fiú és én közém ejtettem a táskáját. Vártam hogy kicsengessenek. Ha jól tudom itt egy előadás egy órás, tehát most a második közepe fele lehet az idő.
Mikor az óra végét jelző csengő megszólalt, almás fiú is felpattant a székből.
- Tűz van? - kérdezte, majd körbe fordult párszor a szemét dörzsölve.
- Istenem - sóhajtottam, majd a fejemet a falnak támasztottam, és becsuktam a szemem.
- Hová mész?
- Ö - gondolkoztam - azt hiszem Mrs. Parks-hoz megyek irodalomra.
- Én meg irodalomra. A 22-es terembe.
- Mrs. Parks-hoz.
- Ja biztos - vágta zsebre a kezét, és összehúzott szemöldökkel nézett.
- Mi az?
- Ugyanoda megyünk - mosolyodott el. Jé, nem mondod?
- Aha - tápászkodtam fel. Felvettem a táskám, és felegyenesedtem. - Egyébként megtudhatom a neved?
- Daniel.
- Én pedig Monica - mosolyogtam rá, és elindultam fel a második emeletre.
Szerencsémre mivel Daniel végig jött mellettem, nem tévedtem el út közben. Bementünk az előadóterembe, majd mikor a padsorok széléhez értünk, Dan maga elé engedett. Felmentem a legfelső székekhez, majd leültem a legszimpatikusabb helyre. Almás fiú-ez a név már rajta marad- leült a jobb oldalamra. Elővettem egy füzetet, és egy tollat, míg ő egy laptopot helyezett az asztalra. Elhúzott szájjal néztem a füzetemre, és a vállamat kicsit megvonva a tollam végét kezdtem rágcsálni.
- Laránál 80%-os szabály van - szólalt meg Daniel.
- Ki az a Lara?
- A tanár. Ó és gyorsan jegyzetelj, mert eléggé hadar.
- Észben tartom - mondtam, majd a lapom szélét firkálgattam mosolyogva.
Már nem tudom hogy ezt ki mondta, de nagyon bölcs lehetett.
A mai az első napom a főiskolán. Megmondom őszintén, félek. Félek attól, hogy esetleg nem fogok tudni beilleszkedni, hogy lenéznek majd, vagy hogy pont engem talál meg az évfolyam ribanca. Mert bár középsuliban sok barátom volt, azért voltak akik kigúnyoltak, mert nem telik divatos ruhákra, vagy a legújabb telefonra.
És ha ez be is fog következni(márpedig nagyon valószínű), akkor figyelmen kívül kell hagynom. Ami bár nehéz, de nem lehetetlen. Egész nyáron edzettem fizikailag is, és lelkileg is, hogy mindent el tudjak viselni. És van egy olyan előérzetem, hogy jól tettem.
Az érzés csak fokozódott bennem, amikor reggel a tükör előtt kémleltem magam. Sötét csőfarmer, szürke póló, farmer dzseki, és egy színes hosszú kendő a nyakamba. Anyu szerint nagyon csinos lettem így, de nekem ez valamiért nem volt elég. Éreztem magamon azt az átlagalattiságot, azt, hogy nagyon valószínű utánam nem fordulnának meg, maximum csak azért, hogy egy két szánakozó pillantással megajándékozzanak, a látható kedvtelenségem miatt. Tizenhét voltam, amikor az első szerelmemet éltem át. Ez annyiban teljesedett ki, hogy titokban figyeltem az illetőt, és mindent megtettem, hogy felfigyeljen rám.
Abban az időben csak egy ember figyelt fel rám, Anthony, akit mindenki 'kettyós Tonynak' emlegetett, mivel érezhetően nem volt ki a négy kereke. Kívülről egy vékonyka alacsony átlagos fiúnak néz ki, de szegénynek valamiféle értelmi fogyatékossága volt, ami miatt nem voltak barátai. Kezdtem megsajnálni, és bár mondták, hogy ne, én mégis beszélgetni kezdtem vele. Igazából az egyetlen hibája talán a beszédében, és a mozgásában volt észrevehető, amúgy egy intelligens fiú volt, simán lehettek volna barátai. De nem is ez a lényeg, hanem mivel egyszer beszéltem vele, azután nem lehetett levakarni rólam, és bár a barátaim, és én is finoman megkértük, hogy akadjon le rólam, ő nem ment, így mindenki elkönyvelt minket az iskola kettyós párosának, és mikor a végzős évet elkezdtük, már mindenki avval jött, hogy Tonyt hol hagytam. Mert ugye ő átment másik suliba.
Szempillaspirált, szemceruzát, és szájfényt raktam magamra, majd a hátamra vettem a táskám.
Már késésben voltam, de a bébiszitter aki Kimberlyre és George-ra vigyázni fog, még nem érkezett meg.
Benyitottam anyu szobájába, és lassan odasétáltam hozzá, majd halkan keltegetni kezdtem.
-Mi van már? - kérdezte kómás hangon
-Figyelj anyu - kezdtem. - Amy még nem ért ide, de nekem indulnom kell. Fel kelsz addig, hogy a többiek ne gyújtsák fel a házat? amint Amy megérkezik visszafekhetsz jó?
-Persze kicsim - ásította, majd felült, és a szemét masszírozta. Nyújtózkodott egyet, majd hanyatt visszadőlt. Mintha egy nagy gyereket látnék komolyan.
-George kajáját már kikészítettem, már csak meg kell melegíteni, és tegnap este csináltam Kimberlynek, neked meg Amynek sajtos tésztát. Bent van a hűtőben. George napirendjét kiraktam a hűtőre, Kim meg ebéd után majd elmegy aludni. A többit úgyis tudod, de nekem most sietnem kell - elhadartam amit akartam, majd mentem is volna ki, de az ajtóban visszafordultam. -Ó és anyu. Ne felejtsd el a gyógyszered. Szia!
Már siettem is ki. Még beleraktam a papírokkal telepakolt táskámba a pénztárcám, felkaptam egy almát, és már indultam is el a suliba.
A művészeti nagy kovácsoltvas kapuja előtt megálltam, és vettem egy mély levegőt. Filmbe illő pillanat lett volna, a nem az út közepén állok meg, és nem jön nekem minden második ember ilyen olyan szavakkal. Hát igen. Szép napnak nézünk elébe, gondoltam, majd egy kis gyomorgörccsel küszködve elindultam a tömeggel.
Az iskola és az udvar is hatalmas volt. De sajnos nem sokáig gyönyörködhettem benne, ugyanis mennem kellett a titkárságiba, amit még meg is kell találnom. És mivel ez egy nagy épület, eltelhet egy kis időbe.
A fejemet forgatva néztem körbe kedvesebb embert keresve, aki netán tán a segítségemre lenne. Sok diák volt itt, de megmondom őszintén, hogy ha eddig egy tucatnyi szimpatikus gyereket láttam, akkor sem mertem odamenni hozzá, mert a körülötte lévők elég ellenszenveseknek bizonyultak. Úgyhogy elindultam be az épületbe. Ahogy bementem az ajtón, már volt két folyosó a két oldalamon, és egy nagyobb előttem. Ahogy bal oldalra néztem, a közlekedő végén egy nagy faajtót pillantottam meg, ami felett ki volt írva szép betűkkel a "Könyvtár" szó. Szóval az a könyvtár. Viszont a jobb oldalamon lévő átjárót csak az innen bejövő kis fény világította meg, a többi része sötét volt. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott.
Elindultam egyenesen, közben kérdezgettem a mellettem elhaladó diákokat, de senki sem volt olyan kedves, hogy válaszol is. Na most két lehetőségem van. Vagy megvárom, míg egy normális ember megszán, vagy megkeresem magam a termet. Jóformán annyira tudok tájékozódni, mint egy cápa fára mászni, szóval.........elindultam a nagy aulából fel az egyik lépcsőn. Második óráig csak megtalálom.
Már vagy öt perce keresem azt a rohadt termet, és már kezdek ideges lenni. Visszajöttem az aulába, hátha valaki segít, de még csak megszólalni sem tudtam, már csengettek. Óriási. Ráadásul még az órarendemet sem tudom.
Jó, oké, nincs meg, ha az emberek ilyen jó fejek nem is lesz meg. Nem baj. Majd azt mondom, beteget jelentettem.
Kivettem a táskámból az almám, és kezdtem is volna már enni, mikor valaki kiverte a kezemből. Néztem, ahogy az egyetlen élelemforrásom szépen elgurul. Valaki bele is rúgott. Szegény alma.
- Fasza - motyogtam, majd a támadómra néztem. Ó, micsoda hús. Magas, izmos, sötét haja iszonyathelyes arcába lógott. Bocsánatkérően meresztette rám gyönyörű aranysárga szemeit. Wow. Mint egy vérfarkas.
- Bocsesz! Nesze itt egy másik - mondta, majd kutakodni kezdett a táskájában, aztán mikor megtalálta kiráncigálta, és a kezembe nyomta. Életemben nem láttam még ilyen nyomott almát.
- Izé, kösz. De nem hiszem hogy meg fogom enni - mosolyogtam, és a táskámba raktam. Csak hoztam valami pénzt, majd elmegyek a büfébe. Már ha megtalálom.
Almás fiú már ment is volna tovább, de megállítottam.
- Várj! - készségesen hátrafordult, várakozóan nézett rám. - Meg tudod mondani, hogy hol találom a titkárságot?
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, majd suttogott egy 'ezaz!'-ot, és mosolyogva intett a fejével, hogy kövessem. Nem értettem, de követtem.
- Ha akarod, akkor körbevezetlek az egész suliban. De csak az alma miatt - kacsintott egyet, majd halkabbra vette, mivel ahogy kezdődtek az órák, előadások, az iskolára síri csend telepedett. - Meg talán mert franciával kezdek, de ez mellékes - suttogta. Mosolyogva megforgattam a szemem, és gyorsítottam, hogy utolérjem. Csak tudnám, hogy a fiúk miért lépnek ilyen nagyot.
- Már az első előadást kihagynád? Milyen dolog ez?
- Nyugodj meg, tőlem ezt már elvárják. Tavaly harminckét francián nem voltam. Az a szerencse, hogy az előadás, így nem nagyon érdekelte a tanárt.
- Na micsoda rosszfiúval van dolgom - motyogtam úgy, hogy ő ne hallja. - De hol van a titkárság? - Kérdeztem a hajamba túrva. Észrevehettem volna hogy össze van kötve. Ügyes vagy Monica. Kivettem a hajamból a gumit, és megráztam a fejem. A kezemből fésűt csinálva szántottam végig az ujjaim a tincseimen. Pár szálat ki is téptem sikeresen, de sebaj. Van még.
- Mindjárt.
Felmentünk az első emeletre, a folyosó végén jobbra, majd megint végig egy folyosón, és az utolsó ajtó jobbra. Ki volt írva, hogy 'nevelői szoba'. Na én hülye meg mindenhol azt kerestem hogy 'titkárság' esetleg 'tanári'. Na mindegy.
- Kösz! Na most már mehetsz franciára. Nem olyan rossz az! - mosolyogtam rá. Félrenézett, a száját elhúzta. Látszott, hogy gondolkozik, hogy ússza meg.
- Meg is várhatlak, amíg bent vagy - csillant fel a szeme. Összehúztam a szemöldököm.
- Nem kell megvárni, mert lehet a következő órán is itt bent leszek. Sok papírt kell kitöltenem - ez igaz is volt. Hála apám felbecsülhetetlen eszének, tegnap előtt jöttünk vissza a nyaralásból, így ma kell elintéznem haladéktalanul minden dolgot, ami a beiratkozáshoz kell. Bár megérte, mert a tengerpart ahová mentünk fantasztikus volt. Igaz minden nyáron oda megyünk, mert a nagyszüleinknek van kint egy part menti házuk, amit még úgy nyertek. Nagypapa mikor még nem volt csípőprotézise, és tudott járni bot nélkül, rengeteget játszott poolt. Mivel kitűnően játszott, és mivel a szerencse is mindig vele volt, na meg mert elég sznob emberekkel szokott fogadni, sok mindent nyert már el. Persze ma már nem csinálja, pedig jó kis pénzösszegeket hozott haza akkoriban. Ezért van ilyen szép házunk, amiben mindenkinek van saját szobája. Ha nagypapa nem ilyen tehetséges ebben a játékban, most sehol sem lennénk.
- Annál jobb! Akkor ma az algebráról is lemaradok - mondta derülten, engem kiszakítva a gondolatmenetemből.
- Felvetted az algebrát? - kérdeztem meglepetten. Jó mondjuk azért mert én hülye vagyok matekból, másnak mehet. Még a végén kiderül, hogy egy zsenivel van dolgom. - Tudod mit? Felőlem megvárhatsz - vontam meg a vállam, majd bekopogtam a titkárságiba. Illetve, nevelői szobába.
Az almás fiú igazat mondott, mert mikor kimentem, ott ült - vagy aludt - az egyik székben a fal mellett. Körbenéztem, de a folyosó üres volt, tehát már tartott a második óra. Halkan odasettenkedtem hozzá, és megütögettem a vállát, mire az horkantott egyet, majd átölelte a táskáját, ami az ölében feküdt.
Mondjuk felőlem maradhat itt is, csak nem akarom, hogy büntetésben legyen. Ezért most már erősebbet ütöttem a vállába, de nem mozdult. Elvettem a táskáját, mire kinyitotta a szemét, de vissza is csukta.
- Fiú! - Még a nevét sem tudom..... - Na keljél már fel, vége a sulinak!
- Mi van?
- Gyere mész haza.
- Nem, hagyjál - összehúztam a szemöldököm. Megvontam a vállam, majd leültem a mellette lévő székre. Az ölembe vettem a táskáját, majd a nyelvem hegyét kidugva kutakodni kezdtem benne.
Nem igaz hogy nincs nála órarend. Már vagy öt perce turkáltam a táskában, de gyűrött írólapokon kívül nem igazán találtam mást.
Sóhajtva hátradőltem a székben, és a még alvó almás fiú és én közém ejtettem a táskáját. Vártam hogy kicsengessenek. Ha jól tudom itt egy előadás egy órás, tehát most a második közepe fele lehet az idő.
Mikor az óra végét jelző csengő megszólalt, almás fiú is felpattant a székből.
- Tűz van? - kérdezte, majd körbe fordult párszor a szemét dörzsölve.
- Istenem - sóhajtottam, majd a fejemet a falnak támasztottam, és becsuktam a szemem.
- Hová mész?
- Ö - gondolkoztam - azt hiszem Mrs. Parks-hoz megyek irodalomra.
- Én meg irodalomra. A 22-es terembe.
- Mrs. Parks-hoz.
- Ja biztos - vágta zsebre a kezét, és összehúzott szemöldökkel nézett.
- Mi az?
- Ugyanoda megyünk - mosolyodott el. Jé, nem mondod?
- Aha - tápászkodtam fel. Felvettem a táskám, és felegyenesedtem. - Egyébként megtudhatom a neved?
- Daniel.
- Én pedig Monica - mosolyogtam rá, és elindultam fel a második emeletre.
Szerencsémre mivel Daniel végig jött mellettem, nem tévedtem el út közben. Bementünk az előadóterembe, majd mikor a padsorok széléhez értünk, Dan maga elé engedett. Felmentem a legfelső székekhez, majd leültem a legszimpatikusabb helyre. Almás fiú-ez a név már rajta marad- leült a jobb oldalamra. Elővettem egy füzetet, és egy tollat, míg ő egy laptopot helyezett az asztalra. Elhúzott szájjal néztem a füzetemre, és a vállamat kicsit megvonva a tollam végét kezdtem rágcsálni.
- Laránál 80%-os szabály van - szólalt meg Daniel.
- Ki az a Lara?
- A tanár. Ó és gyorsan jegyzetelj, mert eléggé hadar.
- Észben tartom - mondtam, majd a lapom szélét firkálgattam mosolyogva.
2013. augusztus 13.
Megnyitottam+prológus
Heló, sziasztok, üdv néktek!
Ezen irományom, egy népes családról, annak mindennapjairól fog szólni. Mivel a családban elég sokan vannak, és édesanyjuk ráadásul beteg is, ezért a megélhetésük kicsit nehézkes, de megoldható. A történet a gyerekek legidősebb tagjának a szemszögéből íródik, akinek hamar kellett felnőnie, hogy a család fenntartásában be tudjon segíteni, anyjuk betegsége, és az apjuk munkája miatt. Mondjuk annyit nem kell vigyázni rájuk, hogy az iskolába ne tudjon járni, de a délutánjai általában foglaltak, így a barátaira is elég kevés ideje jut.
Mindenesetre megpróbálom úgy leírni a dolgokat, hogy az ne egy átlagos lánynak az ügyeiről szóljon.
Figyelmeztetések:
- Lehetségesek hellyel közzel a trágár kifejezések, de azért megpróbálok szépen, választékosan írni, mellőzni a csúnya szavakat.
- Előfordulhat, ismétlem előfordulhat +18-as rész, de ha ez nem is, akkor +16-os. Na jó beszéljünk komolyan. Tuti fix hogy lesz +18, mert nem vagyok prűd, minden szaftos részletet el tudok képzelni, ezért le is tudom írni. Ráadásul tuti hogy mindenkinek bökné a csőrét, ha nem írom le hogy mi történik ekkor vele meg vele.
- A helyesírási hibák. Ha lesz is, akkor előre bocsánatot kérek.
- Az ötlet a sajátom, nem loptam, te se tedd. Köszönöm.
- Kommentek. Ha jönnek, egyiket sem fogom törölni, de azért megkérek mindenkit, hogy ha negatív kritikája is van, azt moderáltan írja le, mert nem vagyok kíváncsi az ilyen olyan 'szép' szavakra. Írd le hogy nem tetszett, hogy mi nem tetszett, én pedig megpróbálok rajta javítani, nem kell oda a plusz öt mondat káromkodás.
- Szavazni is lehet!.......Igen........Akkor nem kell leírnod......nem.......csak szavazol......igen......
- Nem tervezek a történethez hozzáadni semmilyen hírességet, de ha mondjuk a főhősnő elmenne egy Green Day koncertre, akkor mindenképpen váltana pár szót Billie Joe Armsrtonggal.
- Nem a főhős naplóját írom le, hanem ő meséli el a napját.
- A főhős nem fog megölni senkit, és a főhőst sem fogja megölni senki.
Figyelmeztetések vége.
Kérdések:
- Mikor jöjjenek a részek: Hétvégente, vagy ne legyen időhöz kötve?
- Elfogadható e számotokra a smiley? (nem hiszem hogy használnék, de azért megkérdezem)
És ennyi. Igazából ha lenne még kérdésem, azt kiírom majd, ha pedig nem válaszoltok, akkor eldöntöm magam, hogy hogy legyen.
Na de most már befogom a számat, hiszen nem igazán erre vagytok gondolom kíváncsiak. És most következzék amire mindenki várt.*dobpergés*...........a prológus(vagy szereplő bemutatás. Nem igazán tudom, hogy egy prológus mit foglal magába, hát itt van ez, hátha megteszi).:
Életem értelmei.
Nem is tudom kivel kezdjem.
Nagy családunk van, ahol a hippitől kezdve a gótig mindenkit meg lehet találni.
Legelőször legyen a legkisebb; George.
Igazi kis energiabomba. Tíz hónapos kis baba, akinek talán azt kívánnád bár ne tanult volna meg járni ilyen gyorsan. Mindig oda kell rá figyelni, mert ha csak egy pillanatra szem elől téveszted, már el is ment valahová. Mindig kitalál valamit, amivel a figyelem középpontjába kerülhet. Nagy dumás kis tökös csávó, igaz még csak gügyög, de ezt olyan ügyesen, hogy azt hinnéd másik nyelven beszél. Egyszer vidd el valahová, ahol nem tudod a teljes figyelmedet neki szentelni, azután akárhányszor meglát a fejében már csak az megy, "Fül. Fül. Le kell tépni a fülét.". Legalábbis szerintem ez mehet, mert apunak ha kettesben hagyjuk őket, mindig vörös lesz a füle, és borogatni kell. Ha hazaviszed magaddal, figyelmesen minden törékeny, és lenyelhető dolgot tegyél el a közeléből, mert vagy összetöri, vagy megeszi, vagy összetöri és megeszi.
Ezután a raglétrán az öt éves Kimberly jön.
Na ő az, akivel nem akarsz szobán osztozni. Műanyag telefonja van, kis táskával, hasvillantós pólók(amik amúgy kinőtt pólós fürdőruhák), szoknyák, anyutól csórt smink, és tőlem vett körömlakk meg parfüm. Annyi Barbie babája van, hogy annyi hajszálad nincsen. És ha ez még nem lenne elég, ezeket mind képzeld el rózsaszínben. Mindenért rinyál, és hisztizik, visszabeszél, és olyan lesajnálóan tud nézni egy korombeli lányra, hogy már én érzem magam kellemetlenül. Semmi sem jó neki, és megállíthatatlanul arról beszél, hogy mit fog tenni Justin Bieberrel, ha meglátja. Khm. Én inkább ezt nem részletezném.
Ezután jön Thomas, egy igazi ezermester.
Öt éves korában kezdett el igazán érdeklődni minden olyan dolog iránt, amit össze lehet szerelni. Ezt hat év alatt tökéletessé fejlesztette, és már kocsi motorokat szerel szét, és rak össze. Imád minden olyan dolgot, amivel összemocskolhatja magát, és fürödni se épp szeret, ezért a többiek szeretnek avval szórakozni, hogy összezárják Kimmel, aki hangosan sikongatva, dörömbölve, és hisztirohamokkal fejezi ki nemtetszését. És bár minden ilyen dologhoz az ő segítségét kérjük, nem nagyon szeretjük ölelgetni. Vajon miért?
Továbbhaladva, családunk egyik ikerpárjával találkozunk.
Jessie és Bessie szöges ellentétei egymásnak és bár a tizenötöt töltik, nem igazán látszik rajtuk. Nem azok a lázadunk a világ ellen fajták. Talán egy kicsit Bess, de ez már a kamaszodás előtt történt, szóval az ő eseténél nagyobb változásra várunk. Szóval Jessie egy vidám, optimista hippi lány, akit nem lehet nem szeretni. Bessie evvel ellentétben a gót stílust képviselte, pesszimista megnyilvánulásai, "mindenkit megölök" tekintete, és furcsa szokásai pedig egyértelműen a "nem ő a kedvencünk" csoportba taglalták őt. Ha normálisan öltöznének fel, semmi különbség nem lenne köztük, csupán a hajuk(plusz hogy Bessie profi táncos, Jessienek meg semmi ritmusérzéke). Ugyanis Jessie haja enyhén hullámos, míg Bessié szögegyenes, de még így is mindig vasalja. Ja és mindkettő festi. Bessie feketére, Jessie pedig szőkére. Pedig olyan különleges barna hajuk van. Nem az a fajta amilyen szinte minden második csajnak van, hanem mintha kis vörösesszőke árnyalatot is észrevennék benne. Visszatérve a lányokra, Jessie egy sugárzó szépség, és ahogy ő mondaná, "az aurája mindig rózsaszín". Kitűnő átlaggal büszkélkedhet, amolyan Harvardra való. Bessiet pedig teljesen hidegen hagyja a tanulás, meg van elégedve a kegyelem hármassal. Ó, és erősen biszex. De nem szereti ha ezt emlegetjük, szóval psszt!
Ezután hőn szeretett öcsém következik, Adam.
Ő a család (n)agymenője, aki minden nap más csajt hoz haza, cigizik, iszik, végzős. Menő cuccai vannak, menő stílusa, menő beszéde, menő járása...még a wc-re is menőn megy ki. Csak úgy bomlanak utána a csajok. És bár ez így van, én tudom, hogy van egy plüsse, Bear Bear, amivel esténként aludni szokott. És még azt is hozzátenném, hogy mérhetetlen nagy kocka, minden olyan cuccal rendelkezik, aminek a dobozára az van írva: Apple.
Most jön a család második ikerpárja, Én és Travis.
Travis az idejét jóformán a konditeremben gyúrással tölti, átlagtanuló, és bár eszméletlen jól néz ki, sőt a fősulin mindenki (még a fiúk is) csorgatja a nyálát utána, őt ez hidegen hagyja(nem úgy mint Adamet), mivel várja a barátnője, akit ember még nem szeretett, úgy imádja. Emily persze nagy cinkosom, elég jóban vagyunk, mondhatni már a családunk tagja. Ketten jókat szoktunk beszélgetni, no meg persze mindenféle hülyeséggel kiborítjuk a többieket. Visszatérve Travisre, olyan érzéke van sütéshez, főzéshez, hogy már tizenkét éves korában ő lett a ház szakácsa. Esküszöm, senki nem evett olyan mennyei Browniet, mint amilyet ő csinál.
Aztán jövök én, aki anyánk helyett anyja a többieknek, akihez mindig fordulnak a többiek, aki mindig mos, takarít, dolgozik, aki minden olyan dolgot megcsinál, amit anya csinálna, és aki ettől lassan kezd kikészülni. Amúgy meg erős négyes tanuló voltam a középsuliban, aki ösztöndíjjal került be a legnagyobb művészeti főiskolába, és nyert kollégiumot (én is kihagytam egy évet, így csak idén kezdem a fősulit). Játszok zongorán, gitáron, értek a dobhoz, énekelni tudok, a rajzaim kiállításokon kerültek elő, szóval büszke vagyok magamra.
Végül, de nem utolsó sorban pedig anya és apa, nekünk mami és papi.
Apu napi tizenkét órát dolgozik a megélhetésünkért, amibe az állam belesegít egy kicsit. Valami cégnél főnök, szóval elég sokat keres. És igazi mintaapa. Nem mindig, de általában.
Édesanyukám pedig az anyák anyája, legszívesebben szobrot emelnék neki. Szeret minket, mindenét odaadja nekünk. Az egyetlen szépséghibája az csupán annyi, hogy beteg. Meg nem mondom hogy milyen, mert a doki csak orvos nyelven mondta el, ami így kiló méter hosszú, de a lényeg, hogy ha mami nagyon megerőlteti magát, akár súlyos is lehet, a most még jóindulatú fertőzésből. És a betegség ellenére, a szüleim nagyon szeretik egymással tölteni az időt, ha itthon vagyunk, ha nem. Talán ezért lettünk ennyien.
A családunk igen összetartó, s mindenki szeret mindenkit. Mindig számíthatunk egymásra, és bár sokszor veszekszünk, ami tíz főnél igen hangos is lehet, mindig megtaláljuk a közös hangot. Kivéve persze Kimberly, de ez nem olyan megrázó, hisz mindennap ez megy, már megszoktuk az örökös nyavajgását.
Köszönöm a figyelmet!
Ui.: Mivel nyár van, ezért most bizonytalan, hogy mikor fog az első rész jönni. Lehet hogy hamar, lehet nem olyan hamar, de jönni fog. Iskolaidőben majd rendszeressé fog válni. Vagy nem. Mindegy.
Ui2.: A linkben azért az van, hogy értelmem életei, mivel az életem értelmei, már foglalt volt. És ha úgy nézzük egy kicsikét humoros is, na de mindegy.
Ezen irományom, egy népes családról, annak mindennapjairól fog szólni. Mivel a családban elég sokan vannak, és édesanyjuk ráadásul beteg is, ezért a megélhetésük kicsit nehézkes, de megoldható. A történet a gyerekek legidősebb tagjának a szemszögéből íródik, akinek hamar kellett felnőnie, hogy a család fenntartásában be tudjon segíteni, anyjuk betegsége, és az apjuk munkája miatt. Mondjuk annyit nem kell vigyázni rájuk, hogy az iskolába ne tudjon járni, de a délutánjai általában foglaltak, így a barátaira is elég kevés ideje jut.
Mindenesetre megpróbálom úgy leírni a dolgokat, hogy az ne egy átlagos lánynak az ügyeiről szóljon.
Figyelmeztetések:
- Lehetségesek hellyel közzel a trágár kifejezések, de azért megpróbálok szépen, választékosan írni, mellőzni a csúnya szavakat.
- Előfordulhat, ismétlem előfordulhat +18-as rész, de ha ez nem is, akkor +16-os. Na jó beszéljünk komolyan. Tuti fix hogy lesz +18, mert nem vagyok prűd, minden szaftos részletet el tudok képzelni, ezért le is tudom írni. Ráadásul tuti hogy mindenkinek bökné a csőrét, ha nem írom le hogy mi történik ekkor vele meg vele.
- A helyesírási hibák. Ha lesz is, akkor előre bocsánatot kérek.
- Az ötlet a sajátom, nem loptam, te se tedd. Köszönöm.
- Kommentek. Ha jönnek, egyiket sem fogom törölni, de azért megkérek mindenkit, hogy ha negatív kritikája is van, azt moderáltan írja le, mert nem vagyok kíváncsi az ilyen olyan 'szép' szavakra. Írd le hogy nem tetszett, hogy mi nem tetszett, én pedig megpróbálok rajta javítani, nem kell oda a plusz öt mondat káromkodás.
- Szavazni is lehet!.......Igen........Akkor nem kell leírnod......nem.......csak szavazol......igen......
- Nem tervezek a történethez hozzáadni semmilyen hírességet, de ha mondjuk a főhősnő elmenne egy Green Day koncertre, akkor mindenképpen váltana pár szót Billie Joe Armsrtonggal.
- Nem a főhős naplóját írom le, hanem ő meséli el a napját.
- A főhős nem fog megölni senkit, és a főhőst sem fogja megölni senki.
Figyelmeztetések vége.
Kérdések:
- Mikor jöjjenek a részek: Hétvégente, vagy ne legyen időhöz kötve?
- Elfogadható e számotokra a smiley? (nem hiszem hogy használnék, de azért megkérdezem)
És ennyi. Igazából ha lenne még kérdésem, azt kiírom majd, ha pedig nem válaszoltok, akkor eldöntöm magam, hogy hogy legyen.
Na de most már befogom a számat, hiszen nem igazán erre vagytok gondolom kíváncsiak. És most következzék amire mindenki várt.*dobpergés*...........a prológus(vagy szereplő bemutatás. Nem igazán tudom, hogy egy prológus mit foglal magába, hát itt van ez, hátha megteszi).:
Életem értelmei.
Nem is tudom kivel kezdjem.
Nagy családunk van, ahol a hippitől kezdve a gótig mindenkit meg lehet találni.
Legelőször legyen a legkisebb; George.
Igazi kis energiabomba. Tíz hónapos kis baba, akinek talán azt kívánnád bár ne tanult volna meg járni ilyen gyorsan. Mindig oda kell rá figyelni, mert ha csak egy pillanatra szem elől téveszted, már el is ment valahová. Mindig kitalál valamit, amivel a figyelem középpontjába kerülhet. Nagy dumás kis tökös csávó, igaz még csak gügyög, de ezt olyan ügyesen, hogy azt hinnéd másik nyelven beszél. Egyszer vidd el valahová, ahol nem tudod a teljes figyelmedet neki szentelni, azután akárhányszor meglát a fejében már csak az megy, "Fül. Fül. Le kell tépni a fülét.". Legalábbis szerintem ez mehet, mert apunak ha kettesben hagyjuk őket, mindig vörös lesz a füle, és borogatni kell. Ha hazaviszed magaddal, figyelmesen minden törékeny, és lenyelhető dolgot tegyél el a közeléből, mert vagy összetöri, vagy megeszi, vagy összetöri és megeszi.
Ezután a raglétrán az öt éves Kimberly jön.
Na ő az, akivel nem akarsz szobán osztozni. Műanyag telefonja van, kis táskával, hasvillantós pólók(amik amúgy kinőtt pólós fürdőruhák), szoknyák, anyutól csórt smink, és tőlem vett körömlakk meg parfüm. Annyi Barbie babája van, hogy annyi hajszálad nincsen. És ha ez még nem lenne elég, ezeket mind képzeld el rózsaszínben. Mindenért rinyál, és hisztizik, visszabeszél, és olyan lesajnálóan tud nézni egy korombeli lányra, hogy már én érzem magam kellemetlenül. Semmi sem jó neki, és megállíthatatlanul arról beszél, hogy mit fog tenni Justin Bieberrel, ha meglátja. Khm. Én inkább ezt nem részletezném.
Ezután jön Thomas, egy igazi ezermester.
Öt éves korában kezdett el igazán érdeklődni minden olyan dolog iránt, amit össze lehet szerelni. Ezt hat év alatt tökéletessé fejlesztette, és már kocsi motorokat szerel szét, és rak össze. Imád minden olyan dolgot, amivel összemocskolhatja magát, és fürödni se épp szeret, ezért a többiek szeretnek avval szórakozni, hogy összezárják Kimmel, aki hangosan sikongatva, dörömbölve, és hisztirohamokkal fejezi ki nemtetszését. És bár minden ilyen dologhoz az ő segítségét kérjük, nem nagyon szeretjük ölelgetni. Vajon miért?
Továbbhaladva, családunk egyik ikerpárjával találkozunk.
Jessie és Bessie szöges ellentétei egymásnak és bár a tizenötöt töltik, nem igazán látszik rajtuk. Nem azok a lázadunk a világ ellen fajták. Talán egy kicsit Bess, de ez már a kamaszodás előtt történt, szóval az ő eseténél nagyobb változásra várunk. Szóval Jessie egy vidám, optimista hippi lány, akit nem lehet nem szeretni. Bessie evvel ellentétben a gót stílust képviselte, pesszimista megnyilvánulásai, "mindenkit megölök" tekintete, és furcsa szokásai pedig egyértelműen a "nem ő a kedvencünk" csoportba taglalták őt. Ha normálisan öltöznének fel, semmi különbség nem lenne köztük, csupán a hajuk(plusz hogy Bessie profi táncos, Jessienek meg semmi ritmusérzéke). Ugyanis Jessie haja enyhén hullámos, míg Bessié szögegyenes, de még így is mindig vasalja. Ja és mindkettő festi. Bessie feketére, Jessie pedig szőkére. Pedig olyan különleges barna hajuk van. Nem az a fajta amilyen szinte minden második csajnak van, hanem mintha kis vörösesszőke árnyalatot is észrevennék benne. Visszatérve a lányokra, Jessie egy sugárzó szépség, és ahogy ő mondaná, "az aurája mindig rózsaszín". Kitűnő átlaggal büszkélkedhet, amolyan Harvardra való. Bessiet pedig teljesen hidegen hagyja a tanulás, meg van elégedve a kegyelem hármassal. Ó, és erősen biszex. De nem szereti ha ezt emlegetjük, szóval psszt!
Ezután hőn szeretett öcsém következik, Adam.
Ő a család (n)agymenője, aki minden nap más csajt hoz haza, cigizik, iszik, végzős. Menő cuccai vannak, menő stílusa, menő beszéde, menő járása...még a wc-re is menőn megy ki. Csak úgy bomlanak utána a csajok. És bár ez így van, én tudom, hogy van egy plüsse, Bear Bear, amivel esténként aludni szokott. És még azt is hozzátenném, hogy mérhetetlen nagy kocka, minden olyan cuccal rendelkezik, aminek a dobozára az van írva: Apple.
Most jön a család második ikerpárja, Én és Travis.
Travis az idejét jóformán a konditeremben gyúrással tölti, átlagtanuló, és bár eszméletlen jól néz ki, sőt a fősulin mindenki (még a fiúk is) csorgatja a nyálát utána, őt ez hidegen hagyja(nem úgy mint Adamet), mivel várja a barátnője, akit ember még nem szeretett, úgy imádja. Emily persze nagy cinkosom, elég jóban vagyunk, mondhatni már a családunk tagja. Ketten jókat szoktunk beszélgetni, no meg persze mindenféle hülyeséggel kiborítjuk a többieket. Visszatérve Travisre, olyan érzéke van sütéshez, főzéshez, hogy már tizenkét éves korában ő lett a ház szakácsa. Esküszöm, senki nem evett olyan mennyei Browniet, mint amilyet ő csinál.
Aztán jövök én, aki anyánk helyett anyja a többieknek, akihez mindig fordulnak a többiek, aki mindig mos, takarít, dolgozik, aki minden olyan dolgot megcsinál, amit anya csinálna, és aki ettől lassan kezd kikészülni. Amúgy meg erős négyes tanuló voltam a középsuliban, aki ösztöndíjjal került be a legnagyobb művészeti főiskolába, és nyert kollégiumot (én is kihagytam egy évet, így csak idén kezdem a fősulit). Játszok zongorán, gitáron, értek a dobhoz, énekelni tudok, a rajzaim kiállításokon kerültek elő, szóval büszke vagyok magamra.
Végül, de nem utolsó sorban pedig anya és apa, nekünk mami és papi.
Apu napi tizenkét órát dolgozik a megélhetésünkért, amibe az állam belesegít egy kicsit. Valami cégnél főnök, szóval elég sokat keres. És igazi mintaapa. Nem mindig, de általában.
Édesanyukám pedig az anyák anyája, legszívesebben szobrot emelnék neki. Szeret minket, mindenét odaadja nekünk. Az egyetlen szépséghibája az csupán annyi, hogy beteg. Meg nem mondom hogy milyen, mert a doki csak orvos nyelven mondta el, ami így kiló méter hosszú, de a lényeg, hogy ha mami nagyon megerőlteti magát, akár súlyos is lehet, a most még jóindulatú fertőzésből. És a betegség ellenére, a szüleim nagyon szeretik egymással tölteni az időt, ha itthon vagyunk, ha nem. Talán ezért lettünk ennyien.
A családunk igen összetartó, s mindenki szeret mindenkit. Mindig számíthatunk egymásra, és bár sokszor veszekszünk, ami tíz főnél igen hangos is lehet, mindig megtaláljuk a közös hangot. Kivéve persze Kimberly, de ez nem olyan megrázó, hisz mindennap ez megy, már megszoktuk az örökös nyavajgását.
Köszönöm a figyelmet!
Ui.: Mivel nyár van, ezért most bizonytalan, hogy mikor fog az első rész jönni. Lehet hogy hamar, lehet nem olyan hamar, de jönni fog. Iskolaidőben majd rendszeressé fog válni. Vagy nem. Mindegy.
Ui2.: A linkben azért az van, hogy értelmem életei, mivel az életem értelmei, már foglalt volt. És ha úgy nézzük egy kicsikét humoros is, na de mindegy.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)