1. rész

Minden kezdet nehéz.
Már nem tudom hogy ezt ki mondta, de nagyon bölcs lehetett. 
A mai az első napom a főiskolán. Megmondom őszintén, félek. Félek attól, hogy esetleg nem fogok tudni beilleszkedni, hogy lenéznek majd, vagy hogy pont engem talál meg az évfolyam ribanca. Mert bár középsuliban sok barátom volt, azért voltak akik kigúnyoltak, mert nem telik divatos ruhákra, vagy a legújabb telefonra. 
És ha ez be is fog következni(márpedig nagyon valószínű), akkor figyelmen kívül kell hagynom. Ami bár nehéz, de nem lehetetlen. Egész nyáron edzettem fizikailag is, és lelkileg is, hogy mindent el tudjak viselni. És van egy olyan előérzetem, hogy jól tettem.

Az érzés csak fokozódott bennem, amikor reggel a tükör előtt kémleltem magam. Sötét csőfarmer, szürke póló, farmer dzseki, és egy színes hosszú kendő a nyakamba. Anyu szerint nagyon csinos lettem így, de nekem ez valamiért nem volt elég. Éreztem magamon azt az átlagalattiságot, azt, hogy nagyon valószínű utánam nem fordulnának meg, maximum csak azért, hogy egy két szánakozó pillantással megajándékozzanak, a látható kedvtelenségem miatt. Tizenhét voltam, amikor az első szerelmemet éltem át. Ez annyiban teljesedett ki, hogy titokban figyeltem az illetőt, és mindent megtettem, hogy felfigyeljen rám.
Abban az időben csak egy ember figyelt fel rám, Anthony, akit mindenki 'kettyós Tonynak' emlegetett, mivel érezhetően nem volt ki a négy kereke. Kívülről egy vékonyka alacsony átlagos fiúnak néz ki, de szegénynek valamiféle értelmi fogyatékossága volt, ami miatt nem voltak barátai. Kezdtem megsajnálni, és bár mondták, hogy ne, én mégis beszélgetni kezdtem vele. Igazából az egyetlen hibája talán a beszédében, és a mozgásában volt észrevehető, amúgy egy intelligens fiú volt, simán lehettek volna barátai. De nem is ez a lényeg, hanem mivel egyszer beszéltem vele, azután nem lehetett levakarni rólam, és bár a barátaim, és én is finoman megkértük, hogy akadjon  le rólam, ő nem ment, így mindenki elkönyvelt minket az iskola kettyós párosának, és mikor a végzős évet elkezdtük, már mindenki avval jött, hogy Tonyt hol hagytam. Mert ugye ő átment másik suliba.

Szempillaspirált, szemceruzát, és szájfényt raktam magamra, majd a hátamra vettem a táskám.
Már késésben voltam, de a bébiszitter aki Kimberlyre és George-ra vigyázni fog, még nem érkezett meg. 
Benyitottam anyu szobájába, és lassan odasétáltam hozzá, majd halkan keltegetni kezdtem. 
-Mi van már? - kérdezte kómás hangon
-Figyelj anyu - kezdtem. - Amy még nem ért ide, de nekem indulnom kell. Fel kelsz addig, hogy a többiek ne gyújtsák fel a házat? amint Amy megérkezik visszafekhetsz jó?
-Persze kicsim - ásította, majd felült, és a szemét masszírozta. Nyújtózkodott egyet, majd hanyatt visszadőlt. Mintha egy nagy gyereket látnék komolyan. 
-George kajáját már kikészítettem, már csak meg kell melegíteni, és tegnap este csináltam Kimberlynek, neked meg Amynek sajtos tésztát. Bent van a hűtőben. George napirendjét kiraktam a hűtőre, Kim meg ebéd után majd elmegy aludni. A többit úgyis tudod, de nekem most sietnem kell - elhadartam amit akartam, majd mentem is volna ki, de az ajtóban visszafordultam. -Ó és anyu. Ne felejtsd el a gyógyszered. Szia!
Már siettem is ki. Még beleraktam a papírokkal telepakolt táskámba a pénztárcám, felkaptam egy almát, és már indultam is el a suliba.

A művészeti nagy kovácsoltvas kapuja előtt megálltam, és vettem egy mély levegőt. Filmbe illő pillanat lett volna, a nem az út közepén állok meg, és nem jön nekem minden második ember ilyen olyan szavakkal. Hát igen. Szép napnak nézünk elébe, gondoltam, majd egy kis gyomorgörccsel küszködve elindultam a tömeggel. 
Az iskola és az udvar is hatalmas volt. De sajnos nem sokáig gyönyörködhettem benne, ugyanis mennem kellett a titkárságiba, amit még meg is kell találnom. És mivel ez egy nagy épület, eltelhet egy kis időbe. 
A fejemet forgatva néztem körbe kedvesebb embert keresve, aki netán tán a segítségemre lenne. Sok diák volt itt, de megmondom őszintén, hogy ha eddig egy tucatnyi szimpatikus gyereket láttam, akkor sem mertem odamenni hozzá, mert a körülötte lévők elég ellenszenveseknek bizonyultak. Úgyhogy elindultam be az épületbe. Ahogy bementem az ajtón, már volt két folyosó a két oldalamon, és egy nagyobb előttem. Ahogy bal oldalra néztem, a közlekedő végén egy nagy faajtót pillantottam meg, ami felett ki volt írva szép betűkkel a "Könyvtár" szó. Szóval az a könyvtár. Viszont a jobb oldalamon lévő átjárót csak az innen bejövő kis fény világította meg, a többi része sötét volt. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet ott. 
Elindultam egyenesen, közben kérdezgettem a mellettem elhaladó diákokat, de senki sem volt olyan kedves, hogy válaszol is. Na most két lehetőségem van. Vagy megvárom, míg egy normális ember megszán, vagy megkeresem magam a termet. Jóformán annyira tudok tájékozódni, mint egy cápa fára mászni, szóval.........elindultam a nagy aulából fel az egyik lépcsőn. Második óráig csak megtalálom. 

Már vagy öt perce keresem azt a rohadt termet, és már kezdek ideges lenni. Visszajöttem az aulába, hátha valaki segít, de még csak megszólalni sem tudtam, már csengettek. Óriási. Ráadásul még az órarendemet sem tudom.
Jó, oké, nincs meg, ha az emberek ilyen jó fejek nem is lesz meg. Nem baj. Majd azt mondom, beteget jelentettem. 
Kivettem a táskámból az almám, és kezdtem is volna már enni, mikor valaki kiverte a kezemből. Néztem, ahogy az egyetlen élelemforrásom szépen elgurul. Valaki bele is rúgott. Szegény alma.
- Fasza - motyogtam, majd a támadómra néztem. Ó, micsoda hús. Magas, izmos, sötét haja iszonyathelyes arcába lógott. Bocsánatkérően meresztette rám gyönyörű aranysárga szemeit. Wow. Mint egy vérfarkas.
- Bocsesz! Nesze itt egy másik - mondta, majd kutakodni kezdett a táskájában, aztán mikor megtalálta kiráncigálta, és a kezembe nyomta. Életemben nem láttam még ilyen nyomott almát. 
- Izé, kösz. De nem hiszem hogy meg fogom enni - mosolyogtam, és a táskámba raktam. Csak hoztam valami pénzt, majd elmegyek a büfébe. Már ha megtalálom.
Almás fiú már ment is volna tovább, de megállítottam.
- Várj! - készségesen hátrafordult, várakozóan nézett rám. - Meg tudod mondani, hogy hol találom a titkárságot?
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, majd suttogott egy 'ezaz!'-ot, és mosolyogva intett a fejével, hogy kövessem. Nem értettem, de követtem. 
- Ha akarod, akkor körbevezetlek az egész suliban. De csak az alma miatt - kacsintott egyet, majd halkabbra vette, mivel ahogy kezdődtek az órák, előadások, az iskolára síri csend telepedett.  - Meg talán mert franciával kezdek, de ez mellékes - suttogta. Mosolyogva megforgattam a szemem, és gyorsítottam, hogy utolérjem. Csak tudnám, hogy a fiúk miért lépnek ilyen nagyot.
- Már az első előadást kihagynád? Milyen dolog ez?
- Nyugodj meg, tőlem ezt már elvárják. Tavaly harminckét francián nem voltam. Az a szerencse, hogy az előadás, így nem nagyon érdekelte a tanárt.
- Na micsoda rosszfiúval van dolgom - motyogtam úgy, hogy ő ne hallja. - De hol van a titkárság? - Kérdeztem a hajamba túrva. Észrevehettem volna hogy össze van kötve. Ügyes vagy Monica. Kivettem a hajamból a gumit, és megráztam a fejem. A kezemből fésűt csinálva szántottam végig az ujjaim a tincseimen. Pár szálat ki is téptem sikeresen, de sebaj. Van még.
- Mindjárt.
Felmentünk az első emeletre, a folyosó végén jobbra, majd megint végig egy folyosón, és az utolsó ajtó jobbra. Ki volt írva, hogy 'nevelői szoba'. Na én hülye meg mindenhol azt kerestem hogy 'titkárság' esetleg 'tanári'. Na mindegy. 
- Kösz! Na most már mehetsz franciára. Nem olyan rossz az! - mosolyogtam rá. Félrenézett, a száját elhúzta. Látszott, hogy gondolkozik, hogy ússza meg.
- Meg is várhatlak, amíg bent vagy - csillant fel a szeme. Összehúztam a szemöldököm. 
- Nem kell megvárni, mert lehet a következő órán is itt bent leszek. Sok papírt kell kitöltenem - ez igaz is volt. Hála apám felbecsülhetetlen eszének, tegnap előtt jöttünk vissza a nyaralásból, így ma kell elintéznem haladéktalanul minden dolgot, ami a beiratkozáshoz kell. Bár megérte, mert a tengerpart ahová mentünk fantasztikus volt. Igaz minden nyáron oda megyünk, mert a nagyszüleinknek van kint egy part menti házuk, amit még úgy nyertek. Nagypapa mikor még nem volt csípőprotézise, és tudott járni bot nélkül, rengeteget játszott poolt. Mivel kitűnően játszott, és mivel a szerencse is mindig vele volt, na meg mert elég sznob emberekkel szokott fogadni, sok mindent nyert már el. Persze ma már nem csinálja, pedig jó kis pénzösszegeket hozott haza akkoriban. Ezért van ilyen szép házunk, amiben mindenkinek van saját szobája. Ha nagypapa nem ilyen tehetséges ebben a játékban, most sehol sem lennénk. 
- Annál jobb! Akkor ma az algebráról is lemaradok - mondta derülten, engem kiszakítva a gondolatmenetemből.
- Felvetted az algebrát? - kérdeztem meglepetten. Jó mondjuk azért mert én hülye vagyok matekból, másnak mehet. Még a végén kiderül, hogy egy zsenivel van dolgom. - Tudod mit? Felőlem megvárhatsz - vontam meg a vállam, majd bekopogtam a titkárságiba. Illetve, nevelői szobába.


Az almás fiú igazat mondott, mert mikor kimentem, ott ült - vagy aludt - az egyik székben a fal mellett. Körbenéztem, de a folyosó üres volt, tehát már tartott a második óra. Halkan odasettenkedtem hozzá, és megütögettem a vállát, mire az horkantott egyet, majd átölelte a táskáját, ami az ölében feküdt.
Mondjuk felőlem maradhat itt is, csak nem akarom, hogy büntetésben legyen. Ezért most már erősebbet ütöttem a vállába, de nem mozdult. Elvettem a táskáját, mire kinyitotta a szemét, de vissza is csukta.
- Fiú! - Még a nevét sem tudom..... - Na keljél már fel, vége a sulinak!
- Mi van?
- Gyere mész haza.
- Nem, hagyjál - összehúztam a szemöldököm. Megvontam a vállam, majd leültem a mellette lévő székre. Az ölembe vettem a táskáját, majd a nyelvem hegyét kidugva kutakodni kezdtem benne. 
Nem igaz hogy nincs nála órarend. Már vagy öt perce turkáltam a táskában, de gyűrött írólapokon kívül nem igazán találtam mást.
Sóhajtva hátradőltem a székben, és a még alvó almás fiú és én közém ejtettem a táskáját. Vártam hogy kicsengessenek. Ha jól tudom itt egy előadás egy órás, tehát most a második közepe fele lehet az idő.

Mikor az óra végét jelző csengő megszólalt, almás fiú is felpattant a székből.
- Tűz van? - kérdezte, majd körbe fordult párszor a szemét dörzsölve.
- Istenem - sóhajtottam, majd a fejemet a falnak támasztottam, és becsuktam a szemem.
- Hová mész?
- Ö - gondolkoztam - azt hiszem Mrs. Parks-hoz megyek irodalomra.
- Én meg irodalomra. A 22-es terembe.
- Mrs. Parks-hoz.
- Ja biztos - vágta zsebre a kezét, és összehúzott szemöldökkel nézett.
- Mi az?
- Ugyanoda megyünk - mosolyodott el. Jé, nem mondod?
- Aha - tápászkodtam fel. Felvettem a táskám, és felegyenesedtem. - Egyébként megtudhatom a neved?
- Daniel.
- Én pedig Monica - mosolyogtam rá, és elindultam fel a második emeletre. 
Szerencsémre mivel Daniel végig jött mellettem, nem tévedtem el út közben. Bementünk az előadóterembe, majd mikor a padsorok széléhez értünk, Dan maga elé engedett. Felmentem a legfelső székekhez, majd leültem a legszimpatikusabb helyre. Almás fiú-ez a név már rajta marad- leült a jobb oldalamra. Elővettem egy füzetet, és egy tollat, míg ő egy laptopot helyezett az asztalra. Elhúzott szájjal néztem a füzetemre, és a vállamat kicsit megvonva a tollam végét kezdtem rágcsálni.
- Laránál 80%-os szabály van - szólalt meg Daniel.
- Ki az a Lara?
- A tanár. Ó és gyorsan jegyzetelj, mert eléggé hadar.
- Észben tartom - mondtam, majd a lapom szélét firkálgattam mosolyogva.